1.0Lélekdzsungelhttps://kristalyceruza.cafeblog.huPálfalvi Ilonahttps://kristalyceruza.cafeblog.hu/author/palfalvi_ilona/<p><img class="alignnone size-medium wp-image-118" src="https://kristalyceruza.cafeblog.hu/files/2017/04/child-sitting-1816400_1920-300x198.jpg" alt="" width="300" height="198" /></p> <p>Erika felnőtt nő. Azaz, testében az. Kedves, mosolygós. Tehetséges, kreatív. Csak éppen egy kislány sebzett lelkét rejtegeti magában.</p> <p><img class="alignnone size-medium wp-image-119" src="https://kristalyceruza.cafeblog.hu/files/2017/04/violin-1906127_1920-300x188.jpg" alt="" width="300" height="188" /></p> <p>Apja alkoholista volt, aki minden ok nélkül időnként kegyetlenül elverte. Bár szófogadó, félénk gyermek volt, mégis rendszeresen kukoricán térdepeltette. Amikor részegen hazatántorgott, a kislánynak kellett levetkőztetnie, ágyba kísérnie. És amikor az apja kedvesen simogatta, az még szörnyűbb volt, mintha verte volna…</p> <p>Anyja úgy tett, mintha semmit sem látna. Talán tényleg nem is látott, láthatott semmi rendkívülit: három műszakban dolgozott, és előtte, utána ott volt a háztartás minden nyűge, a család ellátása. És ha látott is, mit tehetett volna?</p> <p>Nem védte meg a lányát. Nem ölelte meg a lányát. Nem törölte le a könnyeit. Csak konokul hallgatott.</p> <p>Erikára otthon senki nem mosolygott. Nem mondták neki, hogy ügyes, rendes kislány. Elhitte, hogy ő rossz.</p> <p>Erika felcseperedett. És hálás volt minden kedves szóért, mosolyért, simogatásért. Még akkor is, ha az nem volt őszinte. Ha csak hazudták. Mert annyira <strong>akarta hinni, hogy szerethető</strong>.</p> <p>Közben persze továbbra is ő volt a <em>szófogadó jókislány</em>. A jó munkatárs, mindent elvállalt, elintézett, megcsinált, akkor is, ha önmagát kizsigerelte közben. A férfi, aki vele élt, semmibe vette, megalázta.</p> <p>Soha nem mert kiállni önmagáért. Maradt szófogadó jókislány.</p> <p>Katasztrofális kapcsolatokba bonyolódott. Nemcsak érzelmileg lopták meg, de anyagilag is fenyegető helyzetekbe került.</p> <p><strong>A szeretet koldusaként csendben tűrt</strong>. S amikor már elviselhetetlen volt a helyzet, mindent odahagyva próbálta kimenteni magát.</p> <p>Erika most egyedül él. Fáj a dereka, fájnak a lábai.</p> <p>Lassan rájött, hogy nem ő volt a rossz.</p> <p>Arra is rájött, hogy akik őt bántották, ugyanolyan kiszolgáltatott gyermekek voltak valaha, mint ő. Csak a megküzdési stratégiájuk volt más. Ők azt a viselkedésmódot vették fel, hogy agresszorként léptek fel. Annak érdekében, hogy a sérüléseiket elrejtsék, az önbizalomhiányukat <strong>erővel</strong> próbálták helyettesíteni. Legjobb védekezés a támadás.</p> <p>Andris felnőtt férfi. Azaz, testében az. Humorával, figyelmességével igyekszik elnyerni mindenkinek a jóindulatát, de valójában távolságtartó, gyanakvó. Nem képes őszinte, kitárulkozós kapcsolatra. Tárgyakkal rakja körül önmagát, hogy védettséget érezzen. Amikor már nem tudja kontrol alatt tartani a félelmét, kitör rajta a pánik.</p> <p><img class="alignnone size-medium wp-image-120" src="https://kristalyceruza.cafeblog.hu/files/2017/04/tie-690084_1920-300x200.jpg" alt="" width="300" height="200" /></p> <p>Rákos.</p> <p>Amikor gyerek volt, a konyhakés, ami az anyját célozta meg, gyakran süvített a füle mellett. Az apja részegségében így vezette le az indulatait. És persze, ordított is.</p> <p>Erika és Andris gyermekeinek is hányatott sors jutott. Veszélybe sodródó, felbomló házasságok, sebzett lelkű gyermekek.</p> <p>Csak lassan tisztul a kép.</p> <p>Minden gyermeknek alapvető szükséglete és joga a <strong>biztonságos gyermekkor, a szeretetteljes, elfogadó légkör</strong>. Ám a szeretetmegvonásban felnövő gyermekek felnőttként hajlamosak túlkompenzálni saját fájdalmaikat, és túlóvni, túlfélteni a gyermekeiket. Így félő, hogy azok esélyesek lesznek átlendülni a másik oldalra: túlburjánzó egó, kritikátlan elvárások, sőt követelések jelennek meg a repertoárjukban.</p> <p>Valahogy nem találjuk a középutat. Pedig talán csak önmagunkkal kellene szembenéznünk, hogy megismerjük saját sorsunkat, utunkat, és erőt merítve mindabból, amit túléltünk, hinnünk kellene abban, hogy <strong>élünk és nem félünk</strong>, mert képesek vagyunk az életünket most már magunk irányítani. A bennünk élő gyermeket szeretettel megvigasztalva végre felnőttként, a belénk táplált <strong>mérgező bűntudat nélkül </strong>kiállni önmagunkért, és azokért, akikért felelősek vagyunk.</p> <p>Mindannyian mindenkiért.</p> <p> </p> <p> </p> <p> </p> <p> </p>rich