A gyermeki ártatlanság dicsőítése?
Sokszor halljuk pozitív fényben feltüntetni a gyermeki, idealisztikus látásmódot, ugyanakkor a naivitást nem feltétlenül tartjuk előnyösnek. Akkor most, hogy is van ez?
Ha a gyermek diszharmonikus családba születik, szinte kétséget kizáróan továbbviszi ezt a programot, és később hatalmas energiákra van szüksége, hogy megszakítsa a folyamatot. De előtte jelentős metamorfózison, átalakuláson, jellemfejlődésen megy át, ami számára sem feltétlenül kedvező. Mondhatjuk azt, hogy tiszta lappal születik, és ez kormozódik be.
Ez így nem teljesen igaz, mert már a magzati létből, a génjeinkkel kapunk egy indulási tőkét, amely már hordoz sebeket. De az biztos, hogy egy csecsemő, aki még nem tudatos lény, ösztönösen a túlélésre játszik. Van egy biológiai ritmusa, amely kielégítést kíván. Mivel másokra van utalva, ezért valahogy el kell érnie, hogy megkapja a szükséges figyelmet, táplálékot. És itt már elkezdődnek a játszmák. Egy harmonikus családban figyelnek a gyermekre és egymásra is. Egy diszharmonikus családban mindenki csak önmagára figyel, hogy az ő igényei ki legyenek elégítve, és ezért a maga eszközeivel megharcol. Nyilván ő is „hozott anyagból” dolgozik, egy hasonlóképpen kibillent családi és/vagy társadalmi háttér áll mögötte.
Mit nevezünk diszharmóniának?
Széles skálán lehetne elemezni a fogalmat, röviden: a harmónia megbomlását jelenti. Azaz a negatív energiák, indulatok, hozzáállások, magatartásformák elburjánzását. Kibillenés a normális állapotból. Többé-kevésbé van erről valamiféle alapvető fogalmunk, van egy erkölcsi kódex, amelyet az emberek igyekszenek betartani. Aki azonban eleve a kibillenés állapotából jön, azt hiszi normálisnak, de legalábbis megszokottnak, és ahhoz ragaszkodik. Így vagyunk ezzel, hiszen az igényli (rövidtávon) a lehető legkevesebb energiát, és aki a diszharmóniát kapta örökségül, épp eleget küzd annak az egyensúlyozásával, tehát nem marad ereje, esélye megváltoztatni a rendszert.
Tehát a csecsemő, a kisgyermek taktikázni kényszerül, hogy megkapja a járandóságát. Üvölt. Hisztizik. Dacol. Erőt állít szembe a közönnyel, hiszen a figyelem hiánya azt jelenti számára, hogy megtagadják tőle a jogos igényét, ezért küzdenie kell. Ha ezekkel az eszközökkel sikert ér el, akkor megtanulja, hogy így kaphatja meg azt, amit akar, amire szüksége van. Amennyiben ezen törekvéseit erőszakosan letörik, vagy további közömbösséggel büntetik, egy idő után belefásul a harcba, elgyengül, és beletörődik a helyzetébe. Vagy apátiába sodródik, vagy stratégiát változtat és igyekszik megfelelni, hogy figyelmet kapjon. Netán cuki édibaba vagy bohóc lesz belőle.
De mindezen közben igyekszik életben maradni. Mivel a felnőttekre van utalva, és „röghöz” van kötve, ezért, hogy valahogy megőrizze az integritását, az egységét, kénytelen játszmákba, hazugságokba menekülni. És megkezdődik az önbecsapás folyamata. Kitörli a memóriájából a számára kedvezőtlen eseményeket, mert másképp nem tudná túlélni azt az árulást, hogy a felnőttek cserbenhagyják. Ez egy olyan taktika, amely a közepesen súlyos helyzetekben jelenthet megoldást, egy erőszakosan bántalmazó családban komoly személyiségtorzulást szenved a gyermek.
A disszociativ amnéziának nevezett viselkedés során a gyermek „elfelejti” az őt ért atrocitásokat, hogy annyira bízni tudjon az őt körülvevő felnőttekben, hogy életben maradhasson. Hogy a lelkét valahogy, a legkevesebb sérüléssel megőrizze. Kizárja a világából azokat a megtapasztalásokat, amelyek a további életében segítenék felismerni a veszélyes helyzeteket. Felnőttként is megmarad naiv, becsapható, manipulálható gyermeknek. Áldozati magatartásra kényszerül. Hinnie kell abban, hogy szerethető és gondoskodnak róla, különben a félelem felfalná. És ez hosszútávon folytonos önfeladásra készteti. Társfüggővé válik, a legjobb alanya lesz egy nárcisztikus személy provokációinak.
Persze, a félelem a tudatalattiban rögzül, és stresszreakciókra készteti, tehát a felejtés csak rövidtávon hasznos stratégia, hosszútávon pont a védekezést akadályozza meg. Kialakul egy feltétlen hit, mert hinni akarja, hogy jót akarnak neki, tehát könnyen becsaphatóvá válik. A gyermeki naivitás itt fordul ellene.
Meg kell ismernünk a sebeinket, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak. Nem segít a tagadás, ha mély forradás húzódik végig a szívünkön. Mert bár kívülről nem látszik, de a roncsolódás következtében nem tudunk teljes életet élni. Legyünk büszkék ezekre a sebekre, hiszen azt jelentik, hogy túléltük a támadást. Emlékeztessenek arra, hogy vannak ártalmas személyek, akiktől jobb, ha óvakodunk. És ha ezt tudjuk, akkor a gyermeki csodavárásunk, ártatlanságunk nem visz újabb csapdákba. Még annak az árán is szembe kell néznünk az igazsággal, hogy az illúziónk egy tökéletes családról, gyermekkorról szertefoszlik.
Senki nem tökéletes. A bennünket elhanyagoló, bántalmazó szüleink maguk is áldozatok voltak egykor, akik tehetetlenül követték elődeik mintáit. Szakítsuk meg ezt a láncolatot, hogy kiteljesedhessen az életünk, és a gyermekeinknek ne kelljen manipulatív játszmákba vagy önfeladásba menekülniük a túlélésük kedvéért. A naiv ártatlanságunkkal együtt veszítsük el a félelmeinket, hogy őszinte, önmagunkat felvállaló, magabiztos felnőttként mintát adhassunk a gyermekeinknek.
A regényeimben a bántalmazott, elhanyagolt nőkről és gyermekekről írok.
Az égbolt ott kezdődik, ahol te akarod.
Regényeim, kicsiknek és nagyoknak szóló meséim:
http://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=P%C3%A1lfalvi+Ilona
https://shop.colorcom.hu/?konyv=afinale
További olvasnivalók: htpp:// kristalyceruza.nanoweb.hu
Kommentek