„A szó hangrezgés, ami megtestesíti az adott fogalom fizikai jelentését. Ahogy a mag magában hordozza annak a lehetőségét, hogy erdőt teremtsen, a szóban is benne van a lehetőség, hogy gyökeret verjen az agyunkban, és spontán módon megteremtse a hasonló rezgések gondolati formáit.” Don Miguel Ruiz
Biztosan ismered azt a trükköt, amikor valaki azt mondja, hogy ne gondolj a fehér elefántra, és attól fogva csak a fehér elefántra tudsz gondolni.
És azt is biztosan tapasztaltad, ha megdicsérnek, akkor elönt a büszkeség. És bizonyára azt is, ha valaki megbírál, akkor negatív érzések és gondolatok sora támad meg.
És azt is fel tudod fogni, hogy hazug manipulációkkal százezreket, milliókat lehet meghülyíteni, diktatúrában tartani. Aztán szépen lassan megszokjuk az érzést, és nem hőbörgünk. Úgy járunk, mint a béka. Ha forró vízbe dobják, akkor kiugrik. Ha szép lassan kezdik el alatta melegíteni a vizet, elkábul, és szépen megfő.
Most azonban mindennapi életünkről kívánok elmélkedni, de itt is egy állati példával kezdeném: az a madár, amelyik évekig kalitkában tengette az életét, egy idő után úgy megszokja, hogy akkor sem repül ki, ha nyitva marad a kalitka ajtaja. Tudjuk, hogy fogságban tartott vadállatokat csak lassú szoktatással lehet újra a vadonba ereszteni, különben elpusztulnának.
Az ember úgy van összerakva, hogy vágyik az elismerésre, az elfogadásra, ettől szárnyalni képes. Ám, a gyermek, ha huzamos ideig azt hallja a felnőttektől, hogy ő tehetségtelen, netán ostoba, akkor el is hiszi, és attól kezdve gyámoltalan és bátortalan, visszahúzódó, félénk és passzív lesz. Ezért nagyon fontos a bátorítás, dicséret, már persze, ha alapos munka áll a teljesítmény mögött. Sem az nem jó, ha agyba-főbe dicsérjük a gyermeket, minden komolyabb eredmény nélkül, ahogy az sem jó, ha erején felül várunk el tőle. Az eredményét saját magához képest kell értékelnünk. Ez persze azt jelentené, hogy ismerjük a gyerekünket, és követjük a fejlődését.
A gyerek a családban hamar megtanulja, hogyan, mivel tud dicséretet kiérdemelni. Sokszor ezért saját önvalójával kell szembemennie, és úgy kell viselkednie, ahogy elvárják tőle, és nem úgy, ahogy az ő saját tempójú fejlődése, érdeklődése, habitusa megkívánná. Felnövekedve így válnak önsorsrontó felnőttekké, mert a szülői parancsszó programmá alakult benne, és önkéntelenül is annak engedelmeskedik akár meglett korában is. Lehet, hogy észre sem veszi, de az is lehet, hogy felismeri az elakadásait, mégsem képes változtatni, mert az elemi rezgések beleégtek a sejtjeibe, és ezek irányítják.
Azért, mert egy gyermek még nem beszél, érti minden szavunkat. Régebben szokás volt a gyermek előtt valamilyen idegen nyelven beszélni olyan témáról, amiről úgy gondolták, hogy nem gyerek fülének való. A gyerek mégis értette, miről van szó. Nem a szavak jelentését, hanem a rezgésüket dekódolta. Nemcsak azért kell sokat beszélgetnünk a gyermekünkkel, akár már az anyaméhben is, hogy hamar megtanuljon választékosan beszélni, hanem azért is, mert így tudunk kontaktust teremteni vele, egyelőre csak a rezgések szintjén.
Az elhangzott szavak azonban idővel belső paranccsá alakulnak. Már nem kell a hátunk mögött nádpálcával figyelő tanártól tartanunk, mert idővel önmagunk nádpálcás hajcsárjává válunk. Ismerjük a „strébereket”, akik átveszik a feljebbvalóik értékrendjét, és „maguktól” is tudják az elvárást, az irányt. És akik nem önálló, szuverén egyéniségek, akik függnek a hatalmi szótól, hajlamosak túlteljesíteni az elvárásokat. A szigorú kordában tartott gyermek lassan átveszi a mi teljesítmény orientált értékrendünket. Ha a képességein felül kívánunk tőle eredményt, akkor robot üzemmódban működik, és más, személyes igényeit elfojtva igyekszik elismerést szerezni. Vagy kialakul benne a szégyen és a bűntudat, ha nem tud megfelelni, és ez olyannyira leblokkolja, elemészti az energiáit, hogy tényleg képtelen megfelelően teljesíteni.
Ha dicsérettel nem erősítjük gyermekeink kompetenciáját, hanem az elvárásainkkal és kritikáinkkal olyan feladatok elé állítjuk őket, amelyeket csak nehezen, vagy erőn felül képesek megoldani, vagy még úgysem, akkor alkalmatlannak érzik magukat, és úgy is teljesítenek, felnőtt korukban is.
Mindezt azért, mert a szavainkkal elültettük a fejükben, hogy mit várunk el tőlük, és ők annak fejében, hogy biztosítjuk számukra a létüket, hajlandóak önmagukat háttérbe szorítani, feladni, és így válnak boldogtalan, sikertelen felnőttekké, mert elvettük tőlük az önbecsülés, önbizalom erőt biztosító energiáit. Ha nem az egyéniségüket bontogatjuk szeretettel és odafigyeléssel, hanem hatalmi szóval elvárjuk tőlük a teljesítményt, akkor az önmaguk sorsát irányítani képtelen, eleve vesztes alattvalókat termelünk. Így alakul ki a tanult tehetetlenség.
Ezért: „jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat”. (József Attila)
Az égbolt ott kezdődik, ahol te akarod.
Regényeim, kicsiknek és nagyoknak szóló meséim:
http://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=P%C3%A1lfalvi+Ilona
https://shop.colorcom.hu/?konyv=afinale
További olvasnivalók: htpp:// kristalyceruza.nanoweb.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: