HATÁRZÁR

HATÁRZÁR

Az együttérzéssel rendelkező embert megérinti mások szomorúsága, szenvedése, szüksége. Pláne, ha családtagjáról, szeretteiről, barátjáról van szó. És máris azon töpreng, hogyan segíthetne. Ez jó. Mert gondolkodik, mielőtt hebehurgyán cselekedne. Mert senkire nem jó ráönteni a hirtelen ötletekből fakadó rögtönzéseket. Ennél már csak az jobb, ha együtt leülünk, és megbeszéljük, annak a személynek mire van szüksége. Mert ő tudja a legjobban.

És itt kezdődnek a nehézségek. Mert nincsenek mindenkire érvényes sablonok. Amit mi nehézségnek látunk, a másik nem tartja annak, és máris úgy érzi, hogy kéretlenül bele akarunk avatkozni az életébe. Vagy sérti az önérzetét, hogy nem tartjuk megfelelőnek az életvitelét, és bezárkózik. Vagy szégyelli a helyzetét, és inkább letagadja. Mert kérni, elfogadni sokkal nehezebb, mint adni.

Vagy éppenséggel örömmel veszi, hogy megszabadítjuk a terhei egy részétől. Itt azonban nem árt azon is elgondolkodni, hogyan, miért rakódtak rá ezek a megoldhatatlannak tűnő feladatok. Részben azért, hogy okosan segíthessünk, részben azért, hogy védjük magunkat. Mert lehetséges, hogy szervezéssel, ésszerű időbeosztással, fontos és nem fontos dolgok közti mérlegeléssel máris megszabadulhat ezen terhek jelentős részétől. Esetleg bevonhatjuk a szűkebb családot: férjet, feleséget, gyerekeket, hogy egészséges mértékben osztozzanak a feladatokon. Azért, ha idáig eljutunk, általában kiderül, hogy sok minden megoldható (lenne). És rálátunk azokra a szokásokra, amelyeket fontos (lenne) átalakítani, hogy gördülékenyebben menjenek a dolgok.

Itt kezdődik a valódi dilemma. Kiderülnek hanyagságok, rossz beidegződések, és hárítások. Kifogások. Annak a magyarázása, hogy mit miért NEM lehet megoldani. És kezdődik a másra mutogatások hosszú sora. Csak az felejtődik el, hogy ezt az életet az illető választotta, és hagyta, hogy elburjánozzon a tehetetlensége. Ezen a helyzeten nem tudunk segíteni azzal, ha helyette mi akarjuk megoldani a feladatait. Mert a feladatok újratermelődnek, és máris beforgattuk magunkat egy mókuskerékbe. Az illetőnek kényelmes, ha megszabadul a tennivalóitól, de nem biztos, hogy ettől könnyebb lesz akár az ő, akár a családja élete. Még az is lehet, hogy csak rosszabb lesz a helyzet, mert fellélegezve több időt tölt az interneten, a „való világban”, ilyen-olyan pótcselekvésekkel. Ezekben éli ki a frusztráltságát, ezekkel akarja betölteni azt a hiányérzetet, ami miatt nem képes megszervezni az életét.

Ha igazán segíteni akarunk, abban kellene elmélyedni, közösen, hol futott vakvágányra az illető élete. Mert oka van annak, hogy a nyakába szakadt a boldogtalanság, a hajsza, a pénztelenség. Ha ezt felismeri, segíthetünk kinyomozni az elakadások okait. És ha az illető felelősséget tud vállalni ezekért, akkor képes változtatni. Mert e nélkül a hajlandóság nélkül nem indul el a javulás. És akkor hiába vállaljuk magunkra az ő feladatait, hiába tömjük pénzzel, mert ha mindent ugyanúgy csinál/gondol továbbra is, minden ugyanolyan marad. Legfeljebb a mi terheink növekednek.

Bármennyire is szeretünk valakit, bármennyire is szeretnénk segíteni neki, józan megfontolás tárgya kell legyen az, hogy meddig vagyunk hajlandóak részt venni ebben a folyamatban. Mert könnyen egy játszma részesei, résztvevői lehetünk. Bennünk talán fel sem vetődik, de előfordulhat, hogy egy energiavámpírral állunk szemben, aki képtelen arra, hogy az életét rendbe tegye, és a napi túlélésért mások energiáit csapolja meg.

Sok oka lehet annak, miképpen jutott el idáig az illető. Az ősi ösztön, hogy túlélje a veszélyt, a számára kellemetlen, fenyegető helyzeteket, különféle módszerekre kényszerítette. De az is lehet, hogy csupán kimaradt az életéből a rendszeresség, a kiszámíthatóság, az egészséges megterhelés, a szeretetteljes elvárás, az önbizalom erősítése, melyek kialakíthatták volna benne a megküzdés alapjait.

Óvjuk a határainkat, mert könnyen lehet, hogy segítőből áldozatokká válunk.

Vannak, akiknek lételeme a panaszkodás, a látványos szenvedés, a hárítás, és nem is akarnak ettől megválni. Mert szűk világukban kényelmesebbnek vélik, ha elhagyják magukat, és részvétet, szánalmat váltanak ki másokból, semhogy összekapnák magukat, és megoldanák az életüket. És nem tudják, hogy hosszú távon megbosszulja magát ez a negatív hozzáállás, a helyzetük nem javul, hanem rosszabbodik. És szerencsétlen esetben továbbörökítik a tehetetlenséget.

Arról a következő blogban írok, hogy a segítőket mi készteti arra, hogy saját érdekeiket háttérbe tolva, mártíromságot vállaljanak. Amikor nem örömet és megkönnyebbülést jelent számukra a segítés, hanem felborítja az energia háztartásukat.

Az égbolt ott kezdődik, ahol te akarod.

Regényeim, kicsiknek és nagyoknak szóló meséim:

http://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=P%C3%A1lfalvi+Ilona

https://shop.colorcom.hu/?konyv=afinale

További olvasnivalók: htpp:// kristalyceruza.nanoweb.hu