Az ABÚZUS

egy elég csúf szó, nemcsak azért, mert angolból magyarították, és idegenül hangzik a fülünknek, de a jelentéstartalma miatt is. Sajnos, a nyelvünkben nincs jobb szó arra a magatartásformára, amit ez a szó takar. Sokan használják a molesztálás szavunkat, de ez nem fejezi ki a maga teljességében a többnyire olyanok ellen irányuló mérhetetlenül súlyos pszichikai és/vagy fizikai támadást, akik valamilyen szinten könnyen sebezhetők, és nem képesek hathatós védekezésre. Az erőszak lehetne a másik helyettesítő szó, de még ez sem elég érzékletes kifejezés azokra a cselekvésekre, amelyek testileg, lelkileg megnyomorítják az áldozatokat.

Mit is takar hát ez a szó? Olyan többnyire hosszan tartó/ismétlődő cselekvéssort, amikor egy/akár több családtagot, vagy a felügyeletére bízott személyt az elkövető sorozatosan megaláz, olyan cselekvésre kényszeríti, ami emberi méltóságát súlyosan sérti, testi/lelki egészségét károsan befolyásolja. Az áldozat védtelenségét kihasználva testileg/lelkileg bántalmazza, olyan helyzetbe hozza, amely során kiszolgáltatottá válik, olyan mentális állapotba kerül, amikor könnyen manipulálható lesz.

Aki képes ilyesmit elkövetni mások ellen – jellemzően a saját/vagy ismerős/rokon gyermekek, családtagok, nők a legsérülékenyebbek, de idetartoznak az idősek, a fogyatékkal élők, a szegények, a képzetlenek – az maga is sérült lelkileg/mentálisan. Mivel az önképe valamilyen esemény(sorozat) vagy sokk következtében sebezhetővé vált, úgy próbál kompenzálni, hogy – értelemszerűen a nála gyengébbeket – az akarata alá hajtja, ezáltal ő magasabbrendűnek képzelheti önmagát.

Mivel a nemiséggel kapcsolatos emócióink a legsérülékenyebbek (szégyenérzet, kiszolgáltatottság, intimitás), ezért olyan gyakori a nemi erőszak, amikor az erőszaktevő „mindenhatónak”érezheti magát, mert behatol egy másik ember legszemélyesebb (intim) szférájába. Ez a leigázási mámor talán nem is tudatosul benne, de jól tetten érhető a motiváció, amikor katonák ellenséges területen élő nőket erőszakolnak meg. Ez nem „csak” a nemi éhség csillapítását szolgálja, hanem a győzelem, az erő, a fölény jelzése.

A családban elkövetett erőszak ugyanezt jelenti: a kizárólagos dominancia kifejeződése, az ellentmondást nem tűrő akarat érvényesítése. Az áldozatban pedig feltámad az engedelmesség iránti belső parancs, mert így próbál egy nagyobb baj elől menekülni, vagy annyira ledermed, hogy képtelen a védekezésre. Akivel gyerekkorában így bánnak, később felnőttként is könnyen visszacsúszik (retardál) ebbe az enervált állapotba, olyan módosult tudatállapotba kerül, hogy szinte rongybabaként elernyed, és tudatos énjét kizárva, elfogadja a megalázó helyzetet. Amikor védekezni, menekülni nem tud, a túlélési ösztön arra készteti, hogy eltűrje a kényszert.

Sok esetben az önmagunkat vádoló „hogy lehettem olyan hülye” felkiáltás egy olyan helyzetre utal, amikor tudatos énünk egyszerűen kikapcsolt, robotpilótára váltott, átadta, átengedte az uralmat a tudatalatti félelmeinknek, s a félelmeink alapján belénk ivódott hibás programoknak.

Az elkövető, aki valószínűleg maga is elszenvedője volt hasonló erőszakos cselekményeknek, úgy próbálja védeni magát, hogy lehetőséget se adjon senkinek az ellene való támadásra. (Ismerjük: a legjobb védekezés a támadás) Totális kontrollra, ellenőrzésre, irányításra törekszik, hogy ő uralja a helyzetet, és ne ő legyen a sértett. Különös képességeket fejlesztett ki annak felismerésére, hogy kik azok, akik gyengébbek nála, akiket kiválóan tud manipulálni, hogy engedelmeskedjenek neki.

A leggyalázatosabb módja ennek a viselkedésmódnak az, amikor ártatlan gyermekek ellen irányul a támadás. Feltehetően azért, mert a gyermek azt a tisztaságot testesíti meg, ami a támadóban nincs meg, és ezt mindenképpen meg akarja semmisíteni. Nyilván ez sem tudatos, de mindaz a negatív kód, ami a tudatalattijában van rejtjelezve, erre a cselekvésre ösztökéli.

Ezzel semmiképpen nem kívánom az ilyen szörnyetegeket felmenteni, csak magyarázatot keresek a viselkedésükre, és ezáltal el lehet azon is gondolkodni, hogyan védjük meg a célszemélyeket a további rombolástól. Nyilván az elzárás, a lehetőségtől való eltiltás az első lépés. Ez és a kiszabott büntetés azonban nem elég, ettől az agresszor nem fog megváltozni, sőt, talán a dac még elszántabbá és vérmesebbé teszi. Mindenképpen olyan pszichiátriai és pszichológiai feltáró kezelésre van szüksége, amely az ő sérüléseit képes felismerni, felismertetni és gyógyítani.

Sajnos, sokan nőnek úgy fel, hogy szinte természetesnek veszik az ellenük irányuló abúzust, megszokják, elviselik. És gyakran tovább örökítik. Sok esetben nemhogy a környezet, de még a „szakemberek” sem képesek felismerni a mélyben romboló hatásokat, és senki nem tesz ellenük.

Ahhoz, hogy valaki kevesebbnek higgye magát, s ezáltal hajlamos legyen alávetni, kitenni magát az erőszaknak, már az is elég, ha „csak” érzelmileg elhanyagoltak valakit gyermekkorában, nem figyeltek rá eléggé. Fel sem ismeri, hogy milyen veszélyeztetett, kiszolgáltatott helyzetben van. Így tudattalanul mindenképpen meg akar felelni, engedelmes akar lenni, jól akar viselkedni, hogy elfogadják. Ezt a gyengeséget használja ki az, aki a vonal másik oldalára került a játszmában.

Nyilván a gyermekek a legvédtelenebbek, de őket felnőttek veszik körül. Milyen felnőttek azok, akik maguk is az agresszor oldalán állnak?

Mert ez sajnos, egy közös játszma. Az agresszor csak akkor tud maga alá gyűrni egy másik embert, ha megtalálja az áldozatát, és vannak szövetségesei. Sokszor azok, akik közvetlen hozzátartozók.

Elsősorban felvilágosításra, odafigyelésre, képzésre volna szükség. A rossz hír az, hogy erre a társadalom nincs felkészülve. Manapság még mindig elismerést vált ki a macsó viselkedés, a másik ember semmibevevése, az ego önző módon való előtérbe helyezése. A vakkomondoros önbíráskodás. Figyelmetlenség. Nárcizmus. És ez nem csak az idősebb generációra jellemző, ezt a másokat lenéző/semmibe vevő életstílust a fiatalabb nemzedék is továbbviszi.

Arra pedig már nincs is szó, hogy a rendszer nem teszi lehetővé, hogy tanítók/orvosok/lelkészek (itt nem csak kizárólag egyházi emberekre gondolok, hanem mindazokra, akik képesek a lélek betegségeivel foglalkozni) kellő számban rendelkezésre álljanak, hogy az elkövetőket és a sérülteket egyaránt meggyógyítsák. Sem az oktatási rendszerünk, sem a jog és a jog művelői, sem a rend védelmezői nem állnak a helyzet magaslatán, hogy képesek legyenek megvédeni a veszélyeztetetteket.

Ezért fontos, hogy a felnőtt áldozatok próbáljanak tenni önmagukért. Ismerjék fel, hogy azzal tudnak saját magukon segíteni, ha elégséges önbizalomra tesznek szert. Erősödjenek meg, hogy ne legyenek kiszolgáltatottak, erősítse őket a tudat, hogy értékesek, fontosak. Ez nagyon nehéz egyedül, kiszolgáltatott helyzetben, segítség nélkül. Az a felismerés tud erőt adni, hogy senkinek semmilyen helyzetben nincs ahhoz joga, hogy megalázzon, megfélemlítsen, meggyötörjön egy másik embert.

Se a családban, se a családon kívül.

Az égbolt ott kezdődik, ahol te akarod.

Regényeim, kicsiknek és nagyoknak szóló meséim:

http://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=P%C3%A1lfalvi+Ilona

https://shop.colorcom.hu/?konyv=afinale

További olvasnivalók: htpp:// kristalyceruza.nanoweb.hu